Gyermekkoromból úgy emlékszem, hogy ez valami csodás ünnepség.
Lufi, körhinták, lufi, vattacukor, lufi, kirakodóvásár, lufi, sok ember, lufi, fagyi, lufi, forgók, lufi, nagyon-nagyon élveztem, lufi... 
Mindig vártam, hogy eljöjjön a május elseje! Jobban, mint a gyereknapot.
Ilyenkor a családdal felkerekedtünk és belevetettük magunkat a rengetegbe. Nagy kaland volt ez akkoriban.
Egy időben másért is vártam a május elsejét. Egy számomra fontos ember születésnapja is van.
Mára nem számít... Már nem köszöntöm fel. 
De amiért idén mégis vártam ezt a napot az volt, hogy a Párom - bár rengeteget dolgozik - megígérte, hogy elmegyünk családilag csavarogni a majálisba. 
Nagyon készültem. Nem is tudom, mit vártam.
A vattacukrot? - Mindenem ragad tőle.
A minifánkot? (Juj, nagyon szeretem!!!) - tej van benne, nem ehetem. 
A tömeget? - Babakocsival? Földúton? Mindenki tapizni akarja Zádit... - nem igazán álom.
De nem szaladok ennyire előre.
Már reggel azon gondolkoztam, mit adja a Picúrra. Legyen hosszú ujjú, de ne túl vastag.
Végül találtam alkalmas darabot. A nagy kérdés már csak a sapi volt, mert nagyon utálja, ha a fejére teszek valamit. (Biztos a frizuráját félti...) 
No, elindultunk, bár aggódtam a szél miatt. Még jó, hogy a babakocsit teljesen le lehet fedni, így nem fúj be hozzá...
(Igen, a széltől is óvom. SZÓ SZERINT!)
Tehát, amint közeledtünk, kezdtem megfutamodni.
Rengeteg ápolatlan ember, üvöltő zene - legalább 3 féle egyszere.
Ha azt írom, hogy üvöltő zene, akkor konkrétan arra gondolok, hogy rezgett a babakocsi váza!
Garantált halláskárosodás.
Odáig már el sem jutottam, hogy legalább messziről lufi árust lássak...
Így tehát meghátráltam.
Elmentünk inkább a Malom tóhoz, sétáltunk egyet. Békességes volt. Együtt a család!
Olyan jól esett. Nem rohantunk sehova, jót beszélgettünk és közben figyeltük a mi alvó szuszmákunkat.
Elmentünk az Élet fájához, amelyre az újszülött gyermekek neve kerül fel, és megkerestük rajta Gabót.
Nemsokára Zádi neve is felkerül majd.
Mégis szép május elsejénk lett!
