Február 27.

A Kisnyulak nálunk aludtak azon az estén. Szivárványgyermek és legidősebb Öccse jól rátapadtak a pocakomra, mert Apró nagyokat mocorgott nekik. Különböző búbokat dugdosott ki az oldalamon és húzta-vonta őket a fiúk legnagyobb boldogságára.

A számláló szerint 9 nap volt még hátra.

Pocakosságom 38 hét 5 napnál tartott. Gabó is 38+5-ra született...

Megírtam a blog bejelentkezést, éppen azon morfondíroztam, hogy a hátralévő napok száma már egy jegyű.

Mikor befejeztem a korai blogolást, már elmúlt 20h, ezért gyorsan fel akartam hívni Mamikámat, mielőtt Gabónak gyertyát gyújtok.

Előre hajoltam a relax fotelben a telefonomért. Párom éppen a frissen mosott ágyneműt húzta, mert nagyon kifáradt az aznapi disznóvágásban, ahol 2 „malacka" került fogyasztható állapotba. Azt gondolta, amíg én a gépnél szöszmötölök, ő le is fekszik aludni - nos, erre már nem került sor...

Előre hajoltam a telefonomért, majd éreztem a semmivel össze nem hasonlítható apró pukkanást. (20:15h)

Kis loccs - lemerevedtem.

Csak annyit bírtam kinyögni, hogy „o-ooo".

Drágám kezében megállt a takaró.

Ledobta az ágyra majd hozzám szaladt.

Kérdezgetett, de nem is tudtam először válaszolni.

Mire összeszedtem magam, már tudta.

Mondtam neki, hogy megyünk szülni, de ő akkorra már ruhában volt.

Elindultam zuhanyozni, de egész testemben remegtem - gondolom az adrenalin.

A fürdőszobába utánam jött, és mondta, hogy leviszi az emeletről a kórházi pakkot.

Vigyorogva figyelmeztettem, hogy el ne induljon nélkülem.

Igen, könnyen voltam. A víz folyt, de fájásom még egy szem sem mutatkozott.

Ha őszinte akarok lenni, akkor már sejtettem, hogy ennek még meglesz a böjtje...

Felhívtam a szülésznőt, hogy ráér-e.

Öltözés közben még „fellibbentem" a blogra szólni, hogy Kendemaminak bejött a megérzése.

Drágám vigyorgott egy sort, hogy most kellene lefotóznia, amint egy szál melltartóban és törölközővel a lábaim között görnyedek a gép fölé blogolni.

Megegyeztünk, hogy ez a kép most nem fog elkészülni...

Eközben érkezett egy megfelelő méhösszehúzódás is, de ha Drágám nem néz az órára, én bizony nem figyeltem volna, hogy mikor is történt, pedig amatőr lett volna ha nem tudok válaszolni a kórházban a kérdésre... (20:30h)

Végül aztán elindultunk. A szobánk előtt még összefutottunk a legkisebb fiú nyuszival. Mellékesen megkérdezte, hová megyünk. Drágám a válla fölött visszaszólt neki, hogy megyünk szülni.

Szegény picike!

Ledermedt, megállt, elképedt hangon visszakérdezett:

„Most akkor megszülöd a kisbabát???"

Mondtam, hogy igen.

Erre ő nagy lendülettel felrohant az emeletre a bátyjaihoz, hogy elújságolja, amit megtudott.

A többiek is kifutottak és kérdezgettek, hogy „tényleg????"

Nos, így indultunk aztán el. Az autóban az ülésre törölköző került alám, útközben felvettük a szülésznőt és így jutottunk el a kórházba.

Nem jellemzem a járástechnikámat. Jó? A lényeg, hogy „elúsztam" a szülészetig.

Érkezés után átöltöztem (saját hálóingbe, mert kórházi nem volt), majd következett az adatfelvétel, amíg az ügyeletes orvos megérkezett.

Egy kedves fiatal rezidens doki volt éppen ügyeletben.

Megvizsgált és tudatta a cseppet sem vidító tényt, hogy szűk egy ujjnyira vagyok csak nyitva, így a szülés igen hosszúra fog nyúlni.

Elmondta, amit már tudtunk, hogy a választott orvost, csak akkor szokták felhívni, ha a szülés már megfelelő szakaszba lépett. Ez nálam reggelre tehető.

Mondtam, hogy tudom, megértettem az indokokat, amikor a dokim elmondta.

Fiatal orvosunk ügybuzgóságát dicséri, hogy az adatok felvétele során (természetesen) felmerülő Gabó téma ügyében kutatásba kezdett.

Bevallotta, hogy nemigen hallott erről a betegségről korábban, de most felmegy a szobájába és beleássa magát a dologba.

Ami segítséget tudtam, megadtam neki - az orvosi papírjainkból, de megnyugtattam, hogy most a lombikkal ezt a problémát kiküszöböltük, így nem kell félnie tőle.

Megegyeztünk az előkészítésben, majd mégis arra jutott, hogy ő akkoris felhívja a választott orvosomat, hogy legalább tudassa vele, hogy elkezdődött...

DE JÓÓÓL TETTE!!!

Kedvesdokim ugyanis közölte, hogy még jó, hogy telefonált, mert ő reggel Nagykanizsára utazna, de így most mindjárt bejön hozzám.

Mire megérkezett, már túl voltam az előkészítésen.

Ő is megvizsgált de nem sok előrelépést állapított meg.

Akkor még mosolyogtam...

Tisztáztuk a „szabályokat" a szülésznővel. Nagyon együttműködő volt.

Mikor Gabót szültem, a vajúdás alatt - gondolom az infúzió és az NST miatt - nem mozdulhattam.

Nem fordulhattam az oldalamra sem, nehogy elmúljanak a fájások.

Így aztán hanyatt fekve vergődtem órákon át.

Most viszont (11:45-től folyt az infúzió) minden madzagtól függetlenül fordulhattam, felülhettem, sőt, fel is térdelhettem.

Dokim végig követte az eseményeket, a szülésznőm pedig - attól függetlenül, hogy a telihold egy másik kismamáját is behozta a szülészetre és két szoba között ingázott - mindent kézben tartott. (Ez most bután néz ki, ahogy leírtam, de nem tudom jobban megfogalmazni...)

Szóval a fájások jöttek - mentek. Kiderült, hogy az előző sosem fájt annyira, mint az aktuális, ami pedig eltörpült a következő mellett.

Volt egy olyan szakasz, amikor a gép nem tudta rajzolni a fájások erősségét, mert egyszerűen leszaladt a papírról...

De nem horrorizálok, minden ment a maga rendje és módja szerint.

Igyekeztem nem átadni magam a fájdalomnak, hanem koncentrálni és Dúlanya tanácsait követve Zádort nyugtatni, hogy most igen furcsa dolgokon megy át, de mi szeretjük, várjuk Őt.

Drágám nagyon sokat segített. A fájások alatt a műszert nézte és tudósított. Mondta, hol tartunk, mikor tetőzik és hogy már múlik is.

Ölelt, simogatott, masszírozott, társam, partnerem volt. Mi tényleg együtt szültünk.

Voltak csendesebb időszakok (egyre rövidebbek), amikor viszont énekelt a pocaknak, hogy tudja, vele vagyunk.

Lassan haladtunk.

Szűk 2 ujjnyiról három órába telt bő 2 ujjnyira tágulni.

Igyekeztem nem türelmetlenkedni, szépen vártam az órát, amikor találkozhatunk majd Apróval.

(Ha őszinte akarok lenni, volt egy pillanat, amikor elgondolkoztam azon, hogy legközelebb béranyát kellene keresnünk... Egyszer pedig felajánlottam a körülöttem állóknak, hogy átveheti tőlem bármelyikük - de valamilyen oknál fogva nem tolongtak érte...)

Aztán elérkezett a PILLANAT, amikor hiába is kérték, hogy ne nyomjak, már nem sikerült.

Mindenki megérkezett, tudta a dolgát.

Annyi figyelnivalót adott ki a doki, hogy örültem, hogy még levegőt is kapok a nyomások között.

(Lábak lazán, fejet emel, szemet behuny, kezekkel kapaszkodik és eltol, levegőt visszatart és teljes erőből nyom.)

A nyomásnak köszönhetően elpattantak az arcomban, a nyakamban és a vállaim tetején lévő hajszálerek, aminek következtében előbb olyan színem lett, mint a szilvának - Párom elmondása szerint - majd úgy néztem ki, mint a pulykatojás - ezt láttam a tükörben, mert napokig ragaszkodott hozzám...

Gabó annak idején 3 nyomásra megérkezett.

Zádor ennek ötszörösét kívánta.

Elakadt a válla szegénykémnek és a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve, így nehezen tudott előre araszolni. De hős volt, ügyesen kibújt és a doki legnagyobb meglepetésére „nem is végzett nagyobb pusztítást".

Drágám segített felülni és én vághattam el a köldökzsinórt...

Arról már írtam, hogy Életem Párja fotózással foglalkozik. Már előre megkért, hadd fényképezzen a szülőszobán.

Tapasztalatból tudtam, hogy a fájások alatt igazán nem fog érdekelni, fotóz-e, így megengedtem neki. Igaz, hogy utálom, ha fényképeznek, de ugyanakkor Zádornak mégis pótolhatatlan képek készülhetnek.

Gabó születésénél sok kép készült, de most, valahogy mindketten intenzívebben éltük át a történéseket. Már tudtuk, mi fog következni, nem sodródtunk az eseményekkel, hanem megpróbáltuk uralni azokat.

Így aztán a képeknek csak töredéke készült el - na, nem bántam...

2010. február 28-án 7:50 perckor tehát megérkezett közénk a mi hajas babánk.

Halkan nyöszörgött, nem sírt hangosan, pedig levegője volt elég.

Odanyújtottam neki az ujjam, azonnal meg is fogta és máris minden rendben volt.

Különválásunk után felemelték és odatették a mellkasomra.

Itt nekem elszakadt a film.

Az, hogy a többiek mit csinálnak, hogy ki merre ment, nem tudom.

Megszűnt minden körülöttünk, csak Zádor létezett - a karomban.

Beszéltem hozzá és... nagyon-nagyon sírtam. Nem tudtam abbahagyni.

Még szerencse, hogy Kedvesdoki, a szülésznőnk és ráadásként a csecsemős nővér (véletlenül ismerős volt beosztva) is tudták a családi előzményeinket, így nem kapkodtak, hogy elvegyék tőlem.

Hagyták, hadd sírjam ki magam, hadd üdvözöljük a mi Aprónkat.

Amikor már képes voltam elengedni, elvitték mosakodni, amit kifejezett megelégedéssel kezelt a Fiatalember.

Dünnyögött, csak akkor sértődött meg, amikor kivették a víz alól és törölgetni kezdték. No, az nem tetszett.

De ekkor jött Apa, mint felmentő sereg és elénekelte neki a pocakdalokat. Ettől megnyugodott, sóhajtott egy nagyot és elszundított. Így érkezett meg hozzám a két Pasi.

(A szülésznők azóta is emlegetik azt az apukát, aki a szülőszobában, majd a baba mosdatásakor gyermekdalokat énekel...)

Ezt a szülés kicsit nehezebben kezelte a szervezetem, de minden pillanata megérte.

Nem éreztem kiszolgáltatottnak magam, partnerként kezeltek.

Együtt segítettünk Zádornak az „átkelésben".

Isten hozott Vigh Ádám Zádor!

Drága gyermekünk!

Kerényi Grácia: Köszöntő

Kisbaba, kis pólyásgyerek,
isten hozott, köszöntelek.
Elhagytad az anyaméhet,
kezdődik az emberélet.

A meghitt sötétségnek vége,
kijöttél a fényességre.
Hiányzik a puha meleg,
Panaszkodol, pólyásgyerek

Eddig miden óvott, védett
Kezdődik a szabad élet.
Körülötted tág levegő,
Amibe tested belenő;
Nem tápláló piros erek,
fehér tejjel anyád etet.
Akaró jóság vesz körül:
Örömvirág-csöppség, örülj!
Végtelenből nyíló szemed
Tanulja a szülő szemet,
Hogy ne fájlald, hogy ne érezd:
Kiszolgáltatott az élet.

Az ember elvész egyedül,
De téged jóság vesz körül,
Gondoskodó, bölcs szeretet
Ez is meleg, pólyás gyerek!
Majd megszokod a levegőt,
A rugdalóztató erőt,
A fényeket és hangokat,
Éhségedet, sírásodat,
A belső és kölső zenét
Anyád szemét, apád szemét.

Örömvirág vagy, kisbaba,
köszöntsön az öröm szava:
azé, ki jól imádkozott.
Pólyásgyerek, Isten hozott!