Bár megfogadtam, hogy nem leszek babonás, mégis vannak dolgok, amiktől tartózkodom.

Azzal bíztatom magam, hogy ez tényleg nem babona, hanem egészséges (???) aggódás.

Na jó, megpróbálok tisztán fogalmazni.

Azt már meséltem, hogy a Párom már igen régóta mondogatja, hogy készülődjünk.

Először akkor lett nagyon vidám, amikor Nyúlnak mostam ki a babaruhákat.

Édesem hazajött és amikor meglátta a száradó rugdalózókat, nagyon kedves mosollyal az arcán megkérdezte, hogy akkor most már készülünk???

Sajnos le kellett "hűtenem", hogy nem magunknak mostam...

Azóta is többször megpróbált rávenni, hogy rakjuk már össze a pici ágyát.

Nem merem.

Még nem.

Apája minden este elmeséli Neki mennyire várja már, mennyire szereti...

Énekel, dédelgeti.

Imádom Őket!!!

Furcsa dolog ez.

Természetesen én is várom, énekelek, simogatom, szeretgetem. Ölelném már, a karjaimban tartanám, szerintem le sem tenném.

De ilyenkor még mindig az jut eszembe, hogy a biztonság kedvéért még legalább 4 hétig maradjon csak odabent!!!

Ráadásul úgy élem meg a pocakosság minden napját, hogy tudnom kell, esetleg Apró után többé nem élhetem ezt át.

A vizsgálatok igen sok pénzt emésztettek fel. A négy egészséges petesejtből három termékenyült meg, ketten költöztek be hozzánk, de egyikük maradt csak velünk.

Vár még minket egy kis Reményke, de tudnunk kell, hogy nem biztos, hogy "felébred" majd az álmából, és az sem, hogy megkapaszkodik.

Úgy viszont nemigen lesz újabb lehetőségünk.

De most nem ezen szomorkodom, hiszen Apróságom ügyesen mocorog a pocakban.

Csoda lesz majd az első családi ölelés.

De nem merem, nem tudom, nem szabad sürgetnem az időt.

Addig is csodálom a fiúkat, mennyire szeretik egymást...