Észrevettem, hogy átmentem sírós-rívós dühöngős- szenvedős-hányós blogba.

Na, egy kis felüdülés lesz a mai bejegyzés.

Biztosan az dobott fel ennyire, hogy tegnap is és ma is elkerült a rókakoma (ezt a szót így be ne írjátok a google-be a képkeresőnél!!! Komolyan mondom!!!).

Voltak ugyan rázós helyzetek, de megbirkóztunk vele. Hol így, hol úgy. Hideg (szénsavas, hiába nem ajánlják) narancslé, vagy éppen fekvés húzott ki a bajból.

De tényleg nem erről akartam írni, hanem a mai öngyilkos merényletemről.

Kedvenc, egyetlen Férjem ugyanis nemrégen kijelentette, hogy ő bizony chilis babot szeretne enni. Nem mertem komolyan venni a kívánságát, mert tudtam, hogy annak nem tudnék ellenállni.

Imádom a csípős ételeket, de Apró miatt ezt most próbálom mérsékelni (eddig ment is...) ráadásul a puffasztó ételeket is kerülni kellene.

Hááát, ez a kívánság a mai napig lett csak halogatva.

Ma ugyanis elkészítettem a művet és a Drágám (ebédelt ugyan, de) amint hazaért, le is ült, és velem későebédelt.

Mert be kell valljam (na, már vallomásos blog is lesz ez itten) én is "megkóstoltam". Olyan csuda jól esett, hogy alig bírtam abbahagyni. Pedig hús is volt benne!!!

Végül mégiscsak ésszel él az ember, és csak nem ettem többet.

Apró pedig eddig hősként tűr...

No, hogy holnap lesz-e még elég helye, az kérdés. (Bocsi.)

Mamikám szerint jó jel, hogy nem küldte vissza a feladónak, reméljük "paraszt belű" lesz a Drágám.

Karcagi abált-szalonna, jó kis chilis bab, ez igen!

Ennyit a reform konyháról, a csírákról és magokról.

Picikémnek a wellnessből egyelőre csak az úszkálás jut...

Na, elteszem magam holnapra. Jó lenne már leállni a lombik gyógyszerről, hogy beállíthassam a normál időben lefekvést, ahogy ígértem.

(Most az a bibi, hogy a gyógyszert pontos időközönként kell beadnom, így mindenképpen fent kellene maradnom későig. Majd ez is elmúlik szépen!)

Ne szólj szám!!!

Mármint a helyi terhesgondozáson.

Túléltük - mindannyian.

Összegyűjtöttem minden diplomáciai érzékemet, és eleget tettem Mamikám kérésének.

Nem veszekedtem.

De most jól megmagyarázom mi is a gond.

Kezdem az elején.

Gabócánkkal sajnos nehéz éjszakáink voltak. Tulajdonképpen az "átköltözése" után derült ki, hogy nem pocakfájós volt a Drágám, hanem a feje fájt iszonyúan, és nem tudtunk segíteni neki.

Kompletten átvirrasztott éjszakák sora volt a hátunk mögött.

Persze anno megkaptuk, hogy el van kapatva ez a gyerek. (Erről most hosszabban nem írnék, mert tényleg szinte könyvbe lehetne foglalni. 1000%-ban osztom Vörösbegy nézeteit a bizalomról, a gyerekről, akinek éreznie kell, hogy vele vagyunk...)

Visszatérve: egy ilyen átsírt, vígasztalt, ölelt éjszaka után érkezett meg ő... a védőnő...

Kértem, hogy ne ébressze fel a babát, mert kb. 40 percet aludt az éjszaka és most aludt el 10 perce.

Persze hozzápiszkált. Illetve bocsi, most hazudok, mert nem ő, hanem a vele érkező tanulóvédőnő...

Végeredmény: újabb óra vigasztalhatatlan sírás.

Ez eddig egy.

De a dolog folytatódott. Kértem, szóljon, ha jönne. Alapvetően nem vagyunk itthon, ha jelzi mikor érkezik, itthon maradunk, nem megyünk át a szüleimhez napközben.

Nem volt erre hajlandó sosem.

Így aztán leginkább nem találkoztunk.

A gyermekorvosnál volt egy csuda édes védő néni, vele mindig beszéltünk tanácsadáson, neki fel volt írva, meddig szopizott a Pici, mit kapott hozzátáplálásnál, mekkora a súlya, milyen hosszú... stb.

Tőle lehetett kérdezni is...

A mi kirendelt Vnőnk nem írta fel az oltási számokat, mert nem találkoztunk.

Vagy elkérte a dokinktól, vagy nem tudom, honnan van meg neki.

Nem foglalkoztam vele tovább.

Azt pedig, hogy a Kincsünk "átköltözött", a falu hirdetőtábláján található gyászjelentésből tudta meg.

Azóta nem találkoztunk.

Akkor került képbe újra, amikor felhívtam, hogy kellene nekem egy terheskönyv.

Eljött. Itt maradt 2 óra hosszat.

Közben végig kérdezett, mi volt Gabóval, hogy vállaltuk Aprót.

Majd elejtett egy ilyen beszólást - idézem: "Mi mindent megtettünk ezért a kisfiúért"...

Na, ekkor már konkrétan hányni akartam.

De nem tettem, hanem csöndben maradtam a gondolataimmal.

A látogatás véget ért, megkaptam a kiskönyvemet, meg se néztem - őszintén.

Másnap vettem csak észre, mikor agyam lett hozzá, hogy előző szülésemkor érkezett gyermekem születési súlyának + van beírva, és a kórház megnevezéséhez, ahol szülni tervezek, IVF került.

Ennek is megvan a maga története.

Azt mondta, neki mindenképpen le kell írnia, hogy lombik a baba. Ezt meg is értem.

Elkezdte leírni, hogy petesejt leszívás. Ekkor közbeszóltam, hogy attól még senki nem lett terhes...

Közöltem, hogy a hivatalos megnevezés IVF. Ekkor megkérdezte, hogy az mit jelent...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Vnő. Még sosem hallott, tanult a lombikról? Még nem volt lombikmamája?

Nekem kell elmondanom neki???

Mindegy. Nem ma kezdte.

Biztos eddig nem tartott a tananyag.

Nem foglalkozom a kiskönyvemmel, valószínűleg másnak is került bele marhaság.

Úgy látszik én Lombik szigeteken fogok szülni. Tud ott valaki egy jó orvost???

Hanem amikor vizsgálatra mentem a kórházba, összefutottam egy falubelivel, aki széles mosollyal gratulált a babához. Megjegyzem akkor még csak 10 hetes volt. A mi előéletünkkel, a megfelelő mennyiségű parámmal még nem híreszteltem (volna) el a faluban.

Ez most furcsán hathat, hiszen a blogot a megtermékenyítés napjától vezetem, de ez mégiscsak személytelenebb.

Egy ideig senkinek nem adtam meg a címét, akik rám találtak azoknak örültem.

A mai napig nem tudom például, hogy Ági hogy azonosított be...

Szépen lassan a számomra fontos embereknek el-elküldtem a blog címét. De még ma is behatárolható azoknak a köre, akik személyesen ismernek és olvasnak is.

Visszatérve, szegény illető, nem értette, miért döbbenek meg látványosan, amikor mondja, hogy előző nap találkozott vnővel és tőle tudja.

Kérdés:

nincs a védőnőknek titoktartási kötelezettsége???

Úgy tűnik ennek nincs, vagy nem tud róla...

Kérte az ismerős, hogy ne haragudjak, alig tudtam megmagyarázni neki, hogy még pici a baba és félek, rettegek, hogy a 12 hetes UH-n, valamit találnak.

Nem is tudom mit csináltam volna.

És a vnő???

Azzal a hírrel is körbefut a faluban???

Szóval pácolódtam a dologban hetekig.

Most jött el az igazság pillanata.

Terveimben az szerepelt, hogy megkérem, ne tegeződjünk és mindenben tartsuk be a hivatalos kereteket, hiszen már utána érdeklődtem, hogy leváltani nem lehet, máshoz nem kerülhetek.

Tisztázom a titoktartási kötelezettségét és megjegyzem, hogy most ez a beszélgetés a következmény, de ha újra előfordul, a főnöke tudomást fog szerezni róla, valamint megkérem az illetékest, hogy nézze át a fiam aktáját, mert kíváncsi lennék az általa felírt oltási számokra...

Ezen kívül nyomatékosan felhívtam volna a figyelmét arra, hogy akkor fogom beengedni, ha előre jelzi, hogy érkezik.

Nem vagyunk olyan család, hogy veszélyeztetnénk a gyerekeinket, így fölöslegesek a rajtunkütések.

Ezek voltak a tervek.

Volt időm sokszor végiggondolni a mondatokat.

Aztán tegnap este Mamikám megkért, ne csináljak jelenetet.

Ő úgy élte az életét mindig, mióta az eszemet tudom, hogy diplomatikusan kezelte a problémákat.

Sok barátja van, sokan szeretik...

Arról már letettem, hogy mindenki szeressen. Arra is rájöttem, hogy a mennyiségi szeretetnél fontosabb a minőségi.

Eddig nem kerestem a lehetőséget, hogy megszerettessem magam az emberekkel.

De tegnap az is eszembe jutott, hogy hallottam: minél több szócsatát nyer meg az ember, annál kevesebb barátja lesz...

Ez azért mégis elgondolkodtató.

Semmit, de semmit nem akarok ezzel a nővel kezdeni az életemben, elviselem és passz.

De megpróbáltam nem túlreagálni a dolgot és kivételesen higgadt maradni.

Ami történt végül: A rendelés fél órát csúszott. Megvolt az orvosi beszélgetés (vnő is ott volt, de nem hozom kényelmetlen helyzetbe a doki előtt), minden kismamát ellátott, én maradtam utoljára.

Mikor már egyedül voltunk, megmért, vérnyomást ellenőrzött, elmondta, hogy hozott vizelet teszt-csíkokat, de sajnos lejárt a szavatosságuk, így mégsem nézi meg, mert nem lenne értelme... (Röhej!!!)

Mindenáron rá akart beszélni valami hányás elleni szerre, mert fogytam 3 kg-t.

Mondtam, hogy köszike nem, mert Gabóval 5-öt sikerült ledobnom, most eddig csak 3-at, így szeretném megúszni a gyógyszereket és a lehető legtermészetesebben megélni a babavárást.

Akkor az allergiámra szállt rá. Mondtam, hogy erre sem szeretnék semmit.

Döglődök, de nem fogok bogyókat beszedni.

Kérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy antihisztamint nem adnak (érthető), másnak meg nincs értelme.

Kálcium halottnak a csók, ráadásul nekem a sandoztól vesegyulladásom lett, múltkor pipolphent szedtem (a csoda emlékszik már hogy is kell írni), amitől a mostani dokim haja égnek meredt.

Így aztán még kitaknyolom a maradék időt, ami parlagfüvünk jóvóltából adatik.

Na, amikor lebeszéltem mindennemű gyógycuccról, vigyorogva köszönte a megjelenést (fel sem tűnt neki, hogy tisztelettel, de nem barátkozva beszéltem vele) ekkor megszólaltam, hogy lenne még valami.

Kérdezte, hogy mi.

Mondtam, hogy találkoztam valakivel, aki köszönés helyett előre gratulált a babához. (Hihetetlen, de ekkor győzelemittas, büszke kifejezés suhant át az arcán...)

Eszébe sem jutott tagadni, hogy fecsegett.

Ekkor megszólaltam, hogy ez számomra igen kínos volt. (Nem értette...)

Elmagyaráztam, hogy mivel fiatal volt még a terhesség és nagyon aggódtam én még nem kürtöltem volna el a dolgot.

Ekkor leesett neki a tantusz FELE!

Megsértődött.

Azt mondta mintegy foghegyről, hogy ő csak velem örült a jó hírnek.

(Nem is tudom, felfogja-e mit csinál!?!?!?!)

Mondtam, hogy igen, ez csodás, de szeretném én eldönteni, hogy kinek mit mondok el az állapotomról.

Ő továbbra is értetlenül azt mondta, hogy aki nála "beregisztrál" - tényleg ezt a szót használta, mint egy telefonos játék!!!!- az terhes.

Aki pedig terhes, az terhes.

Újra felhívtam a figyelmét arra, hogy a 12. hétig még semmi sem biztos.

Ekkor már rám se nézett.

Azt mondta, hogy a kismamák kérdezősködni szoktak, ki az új kismama a faluban...

(Persze nyilván ők a felelősek. Nem?)

Erre én "beismertem", hogy valóban meg nem fordult a fejemben, hogy előre szóljak neki, hogy ne terjessze a hírt, hiszen egészségügyiseknél erre nem kell figyelmeztetni.

Ekkor elkezdett összecsomagolni és jogosnak vélt megbántottságában csak annyit mondott: JÓ!

Én elköszöntem és jeleztem, hogy egy hónap múlva találkozunk.

Szerintem kicsit sem érti mi a gond, csak elkönyvelt valami hisztis hülye pcsnak.

Ennyit a vnőről.

A továbbiakban nem fogom a hülyeségeit ecsetelni, ha kibírom.

Legyen ő a legkellemetlenebb dolog, ami Apró révén ér és én boldog leszek.

Azt pedig, hogy Maminak volt-e igaza a diplomáciával, vagy tényleg keménykednem kellett volna-e, majd az idő eldönti.

Most mindenesetre magamon átlépve, meggyőződésem ellenére megfogadtam egy nálamnál sokkal okosabb ember tanácsát.

A többit meglátjuk.

Önmagam árnyéka...

A fekszem, vagy hányok programot kezdem már nagyon unni.

Tudom, hogy természetes (is lehet) ez az állapot, tudom, hogy aki hányós, annál kisebb százalékban alakulnak is komplikációk, tudom, hogy talán hamar elmúlik, de igazán kezd horrorrá válni a dolog.

Nem is tudom elképzelni, hogy akik hánytatják magukat, azok hogyan bírják.

A torkom (a garatom és a nyelőcsövem teteje) már fáj. Gondolom a sav kimarta.

Rossz a közérzetem, s ha ez még nem lenne elég, a Férjemnek sem tudok most olyan társa lenni, amilyen szeretnék.

Számomra fontos ember arról mesélt, hogy mások végigdolgozzák nemhogy ezt az időszakot, hanem egészen a szülésig (a kötelező szabadságolásig) kitartanak.

Igen, én táppénzen vagyok. Ikreket vártam. Már a beültetés után kaptam papírt, hogy maradjak otthon.

Nem maradtam, hiszen nem vagyok beteg.

Előre figyelmeztettek, hogy az ikerterhesség eleje gyakran az egyik baba elveszítésével jár, de azért reménykedtem.

Dolgoztam, amíg tudtam. Amikor eljöttem táppénzre, amúgy is szabadságra küldtek volna. Kell még az a szabi majd (remélhetőleg) amikor Apró óvodába megy.

Akkor már nem harcoltam, hogy maradhassak dolgozni, hanem engedtem a dokinak.

Nem akarom rosszul érezni magam, amiért táppénzen vagyok terhességem idején.

Azt tudom, hogy nem azért "fordult vissza" az egyik babám, mert még dolgoztam. De tovább nem kockáztathattam. Ráadásul az a tény, hogy vagy fekszem, vagy hányok igazán kérdésessé tenné, hogyan is dolgoznék tovább.

Most kicsit borúsan látom a dolgokat. Ez természetesen nem Apróról szól.

Őt imádom. Örülök, hogy érkezik.

Azt utálom, amilyen nyavalyás vagyok.

Na mindegy.

Holnap védőnő...

Mamikám határozott kérésére nem fogok vele összeveszni.

Megpróbálom az összes diplomáciai érzékemet összekaparni és úgy intézni el az ügyet, mint ha a Párom lennék, azzal a tömény higgadtágával, ami neki jutott.

Vagy úgy, ahogy Mamikám tenné.

Majd meglátjuk, hogy sikerül.

"Fürge róka lábak, surranó kis árnyak
Hipp- hopp, jön Vuk.
Híres nagy vadászok, jobb ha félreálltok
Hipp- hopp, jön Vuk
Ő az éjszakától sohase fél,
bár a sűrű erdő csupa veszély.
Azt beszélik róla, ravasz, mint a róka.
Jön, lát, győz, fut.
Felragyog az ég is, felkiáltok én is:
Hipp-hopp, jön Vuk!

Fürge róka lábak..."

13 hetes lesz holnaptól