Biztosan eltúlzom.
Sokat, rengeteget gondolkodtam a dolgon, de nem jutottam más megállapításra, mint első indulatomban.
Sajnálom.
Tisztában vagyok vele, hogy a pörölőhormonok ezerrel dolgoznak bennem. Ezért írtam, hogy lehet, hogy eltúlzom.
De nem így érzem.
Szóval zanza van.
Reggel kezdődött.
Későn kapcsoltam be a telefonomat, mert újabban "érdekes" napirendem lett:
vagy fekszem, vagy hányok. Ilyen egyszerűen.
Ha felkelek enni, merthogy azért néha azt is kell(ene), akkor először kiadom az előző evésből maradt morzsákat, azután irány enni, majd újra vízszintes állapot.
Nem sajnáltatom magam, majdcsak elmúlik, de magyarázat, miért is nem voltam kíváncsi a külvilág zajaira 11-ig.
Akkor azért bekapcsoltam a telefonom, mert fel akartam hívni V-t, hogy mégsem megyek ma hozzájuk, mert nem vagyok jó formában.
Telefon bekapcs, SMS érkezik.
Egy általam nagyon kedvelt kolléganőm írt, hogy ha alkalmas, hívjam már vissza. Ő a főfőnök jobbkeze nálunk.
Vissza is hívtam azonnal, tudni akartam, mi a helyzet.
Hozzá kell tennem, hogy a múlt héten kétszer mentem be a munkahelyemre. Először saját ügyben, táppénz papírt aláíratni és kiküldetni, hogy bérszámfejtsék, de akkor is elkélt a segítség odabent (persze csak az én papíromat felejtette el a gazda...).
Másodszor a kedvenc közvetlenfőnököm hívott fel, tömény bűntudattal a hangjában, hogy szüksége lenne egy anyagra a bent gépről, mert neki nincs meg otthon, küldjem már el neki is és közösfőnökünknek.
Megjegyzem mindenhol meghagytam távozáskor a gépem belépési jelszavát...
Hogyne segítettem volna. Igazán jó ember (mármint közvetlenfőnök).
Összefutottam közösfőnökkel, csak annyi volt a reakciója a látványomra, hogy akkor el lesz küldve az anyag???
Nem voltam mérges.
Szánom őt.
Mindegy.
Vissza a ma délelőttre.
Felhívom tehát aranyoskolléganőt, mi a helyzet.
Azt kéri, menjek be holnap, hogy átadjam a munkakörömet az utódomnak, akit arra az időre vettek fel, amíg nem leszek.
Ez eddig rendben is lett volna, hiszen felajánlottam, hogy ezt majd megteszem, amint megvan az utód.
De ekkor jött a feketeleves.
Mondtam, hogy holnap nem jó.
Tény, hogy nem indokoltam meg, miért. Csak mondtam, hogy nem jó.
Erre kolléganő - nem is tudom, de azt hiszem, aggodalommal a hangjában - megkérdezte, hogy MIT MONDJON A FŐNÖKNEK, MIÉRT NEM MEGYEK BE HOLNAP? HISZEN MUNKANAP???
BUMMMMM!!!!!!!
Elöntötte a lila köd az agyam.
Innentől nem voltam kedves.
Elmondtam, hogy itt én teszek szívességet, mert TÁPPÉNZEN VAGYOK. Nekem nem kötelező bemennem, de természetesen segítek az új kolléganőnek.
Viszont senki nem kérheti számon, miért nem máról holnapra megyek be.
Mi az, hogy nekem táppénzről figyelembe kell vennem, hogy munkanap van holnap? Azért kapom csak a 60-70%-át (a törvényváltozás...) a fizetésemnek, mert keresőképtelen vagyok. Akkor meg mi is ez a követelőzés???
- Most nincs igazam? -
Kidühöngtem magam, a vonal másik végén döbbent csend, hiszen sosem beszéltem még így kedveskolléganővel.
Meg is sajnáltam. Azt hiszem csak azért kérdezett ilyen esetlenül, mert aggódott, hogy mit is mondjon majd követelőzőfőnöknek.
Végül neki (kedveskolleginának) elmondtam, hogy holnap a párom reggel elmegy, és én nem tudok vele menni, a buszon viszont hányok. Ezért nem vállaltam a holnapot.
(Ettől kezdve attól féltem, majd azzal hívnak, hogy jön értem a cégesbusz... Volt már olyan, hogy vesegyulladás, vagy egyéb betegség sem állta útját nagyvezérnek, hogy berendeljen... - de végül nem hívtak újra.)
Megígértem, hogy hétfőn bemegyek és mindent átadok.
Ezzel elköszöntünk.
Mérges voltam.
És döbbent.
Nem részletezem tovább.
Mindenesetre elrontotta a napom.
Nem szoktam ok nélkül bántani senkit.
Kedveskolléganő pedig biztosan nem rossz szándékból kérdezett így, de nagyon begurultam.
A legnagyobb baj pedig, hogy azóta akárhányszor visszapörgettem a dolgot, újra és újra felhúztam magam rajta.
Komolyan.
Ha azzal jött volna, hogy mikor tudnék bemenni, mert sürgős lenne, vagy hogy ha meg tudom oldani...
Vagy valami emberi dologgal rukkoltak volna elő...
De nem.
Most viszont tökéletesen sz@rul érzem magam emiatt.
Engem tiszteletre neveltek.
Csakhogy túl sokszor hagytam, hogy dróton rángassanak.
