10 hetes lesz holnap

"A kismama:

Méhe most narancs nagyságú, de még elbújik a medencéjében. Szíve, tüdeje, veséje már erősebben dolgozik..."

"A baba:

Agya az utóbbi két hétben oly gyorsan fejlődött, hogy fele igen nagyra nőtt a többi testrészéhez képest. E hét végére kifejlődik a belső fül, és növekedésnek indulnak a fül külső részei is.

A mellüregben növekszik a tüdő, a hasüregben pedig a gyomor és a belek. Elfoglalja helyét a vese. A teljesen kifejlődött köldökzsinórban kering a vér."

(Nina Grunfeld: Terhesség hétről hétre)

Netről pedig: 

10. hét

A magzat 13 grammos és 2,8 cm-es.

"Mind a húsz tejfogának kezdeménye felismerhető az állkapocs csontban. A 10. héten kerül sor az első ultrahang-vizsgálatra. Tisztázásra vár, hogy egyes vagy többes terhességről van-e szó, hogy szabályosan ver-e a magzat szíve, hogy nem láthatók-e komolyabb fejlődési rendellenességek. A magzat nyaki redőjének vastagságából következtetni lehet a Down-kór valószínűségére. Szükség esetén ezen a héten korionboholy-mintavétel végezhető. A minta alapján genetikai vizsgálatokat lehet végezni. Lehetséges, hogy az Ön által választott kórházban korábban vagy később végzik el az első ultrahang-vizsgálatot."

Nos, ez nem tudom melyik ország rendszere lehet, de nálunk ugye az első ultrahang változóan átlagban az 5.-9 hétig történik, lombikosoknál ez ugye még előbb, ez a diagnosztikai ultrahang vizsgálat pedig a 12. héten történik.

De amit megtudtunk, az a tejfogak kezdeményeinek megléte.

Nálunk ugye tisztázott az egy baba...

A következő UH pedig augusztus végén lesz.

Talán 5 éves lehettem, amikor a húgom betegsége miatt hónapokra a nagyszüleimhez kerültem.

Hihetetlen boldog, békés, kiegyensúlyozott időszak volt számomra.

Eleinte elkísértem Mamikámat a munkahelyére, ahol teljesen szétpüföltem egy írógép x betűjét, hiszen cseppkőbarlangot "rajzoltam" nagy lelkesedéssel.

Nagymamám könyvelő, az általam ismert összes irodájukban mindenki író- vagy számítógépet használt és nekem is adtak egyet.

Később óvodába jártam abban a csodálatos városban.

Ugyan nem ott születtem, nem éltem sosem ott hivatalosan - csak így - mégis abszolút oda tartozónak érzem magam minden porcikámmal.

Szeretem a Nagyszüleim barátait, az ottani szokásokat tanultam meg, oda érnek a gyökereim.

Szertartásaink egyre szaporodtak drága Nagymamámmal.

Tejbe aprított kenyér evés, nagy séták, közös játékok, probléma megoldási fortélyok és filmnézések.

Sosem bírtam a "félős" filmeket, Mami a rázós jeleneteknél a szememre tette a kezét, hogy megvédjen.

Mamikám az én kincsem(sajnos már csak ő él, Papám vigyáz a kisfiamra).

A világom alapja.

Gabócánk születése után még internetezni is megtanult, hogy a dédunokáját láthassa naprakészen...

Igen, azt hiszem, a történetet innen kell kezdenem.

Akkor, ott, a sétáink közben úgy "határoztam", hogy ott fogok megöregedni. Ott fogok élni, férjhez menni.

Abban az épületben, ahol Papám annyi, de annyi esküvőn zenélt...

Ahol Mamiékat mindenki ismeri.

Ahol az emberek mosolyognak az utcán, ahol béke ölelt meg a nagyvilág viharai közepette.

A férjemnek sokat, nagyon sokat meséltem arról az időről. Mikor Mamit megismerte, mindent megértett.

Azóta sajnos az ő Mamija is távozott, még Papám előtt, újabb (hiszen neki már volt 14) dédunoka tudattal.

Hála Istennek, a férjem úgy megszerette az ottani világomat, hogy amint időnk engedi, azonnal azon variál, hogyan is tudnánk HAZAMENNI.

Tudta, hogy mennyire fontos nekem, ezért ott kérte meg a kezemet egy nyáresti sétánk alkalmával.

Mivel az ember (bármilyen szörnyű is ezt mondani) racionálisan kell, hogy gondolkodjon, ezért az esküvőnket 2005. november 19-én mégis lakhelyünkön tartottuk.

Itt alakult ki az életünk, itt vannak a barátaink, a férjem rokonai, a munkatársaink.

Mamikám nem tudott eljönni a szertartásra - kemény volt a bejelentés és a tény megemésztése - de értettem az indokait.

Az esküvőn több, mint 200-an, a lakodalomban 110-en voltunk.

Szép volt, királylányos.

Csodálatos nászút követte.

Tapasztalatom szerint NINCS TÖKÉLETESEN SIKERÜLT ESKÜVŐ.

Ez nem pesszimizmus, de jó pár esküvő szervezéséhez asszisztáltam, segédkeztem, ahol tudtam és azt látom, hogy lehet akármilyen hosszú ideig tervezni, szervezni, mégis valami gikszer beakad.

Úgy kell felfogni, hogy nem ettől függ a boldogság...

Persze a mi esküvőnk sem telt el eseménytelenül, de ezt most nem tagalom hosszan.

A lényeg, hogy akkor, aznap szerettük volna az egyházi esküvőnket is megtartani, de egy "segítőkész" lelkész és apró falucska presbitériuma nem segített minket hozzá...

Hú, de finoman fogalmaztam!!!

Akkor a párom, aki szerintem inkább az én kedvemért egyezett bele az egyházi szertartásba, illetve a falucska fakazettás temploma hangulata miatt, tehát azt mondta, várhatják, hogy mikor nősül meg templomban...

Azóta ez a kérdés részben lekerült a napirendről.

Az esküvőnk után majdnem egy évvel megszületett a mi drága kisfiúnk. 5 nappal az első házassági évfordulónk előtt.

Csodálatos időt töltöttünk együtt.

Sajnos nagyon rövidet. De ezt most nem részletezem.

2007. nyarán, 7-8 hónapos korában már tudtuk, hogy beteg, de még fogalmunk sem volt a helyzet komolyságáról...

Rokonok elmondásai alapján, találtunk egy lelkészt, akiről hittük, hogy megfelelő ember lesz Drágánk keresztelésére.

Felkerestük Tibort és nagyon szimpatikusnak találtuk. Hosszan beszélgettünk, ismerkedtünk és megkértük, hogy 2008. augusztus 23-án keresztelje meg Gabót és egyúttal adjon össze minket.

Felírta a kérésünket, megegyeztünk, mikor keressük legközelebb.

Sajnos nem így alakult.

2008. április legelején már kórházban voltunk és az orvosok végzetes diagnózist közöltek.

Félve, remélve, kapaszkodva tanácsot kértem TŐLE, mit tegyünk. Keresztelőt szerettem volna, de az otthonunktól az ország távoli pontján voltunk, igaz, Mamikámtól és Tibortól 60km-re.

Megkérdeztem hogy legyen, hiszen nem házasodtunk még össze az egyház törvénye szerint, a keresztszülők pedig külföldön, illetve 400 km-re tőlünk.

Tibor annyit válaszolt, holnap 11-re ott vagyok.

ÉS JÖTT!!!

A helyzet abszurditásától függetlenül a maga nemében csodálatos volt.

Május elején, temetni sajnos nem tudta Angyalkánkat...

Azóta viszont minden alkalommal felkeressük ha OTTHON vagyunk és nagyokat beszélgetünk.

Fontos helyet kapott az életünkben.

Ez a történet kellett ahhoz, hogy érthető legyen, mi történt tegnap.

Illetve még valami.

A férjem és én, mindketten hívők vagyunk.

A párom sokáig magának és az Úrnak tartotta meg a hitét.

A természetben sétálva "közvetítők" nélkül élte meg a vallását.

Én járok templomba, bár mindezidáig egyetlen lelki vezetőt találtam, ő pedig Tibor, aki tőlünk 320 km-re lakik, így vasárnaponként nehezen lehetne elruccanni hozzá.

Keresgéltem tehát egyházaktól függetlenül itthon olyan embert, aki számomra utat mutathat.

Találtam is valakit, akinek miséjét többször is meglátogattam.

Így alakult tehát a viszonyunk a vallással, egyházzal.

Egyvalamit pedig meg kell jegyeznem.

Soha nem kérdeztem, kértem a Páromtól, hogy jön-e velem Istentiszteletre, vagy misére.

Nem akartam erőltetni.

Egyszer aztán, pár hónapja megkérdezte szerda körül, hogy megyünk-e vasárnap misére.

Azt mondtam, persze...

Illetve nehogy kimaradjon.

Gabóca "ágyánál" mindig imádkozom.

Volt már úgy többször, hogy a férjem megkért, hogy tegyem hangosan, hogy velem imádkozhasson.

Így ezután volt a következő lépés a miselátogatás.

Kedvesem fotózással foglalkozik. Sokszor esküvőket is megörökít.

Egy vasárnap, az előző napi esküvő után, melyet az a bizonyos pap tartott, akihez végül misére jutottam, szóval azon a vasárnapon valami nagy változás történt.

A férjem újra megkérte a kezem.

Na, nem Győzikéékhez hasonlatos indokból, hanem az elmaradt egyházi esküvőnket akarta pótolni.

Őszintén - nagyon bután néztem rá...

Kiderült, hogy előző nap, beszélgetett a pappal...

Azóta sem tudom, hogy miről.

Mindenesetre másnap megkért, hogy ne halogassuk a dolgot Apró születéséig.

Nem meri megvárni.

Szeretné rendezni az ügyeinket a Jóistennel.

Ellenkeztem.

Nem hülyültem meg, de tudtam, micsoda kiadással jár ez, egy lombik után igazán nem engedhetjük meg magunknak...

Ráadásul Öcsihugi keresztelőjével akartuk megtenni.

(Nem mellékesen a kapcsolatunk komolyra fordulása óta mondogattam, hogy sosem leszek pocakos menyasszony. Karcsú akarok lenni, szépen melírozott hajjal, koccintani és a többi önző, hiú érvek miatt... Persze ezeket az érveket most nem hangoztattam.)

A párom viszont nem hagyta annyiban a dolgot.

És jött a döntő érv a sietség mellett: amikor Gabót akartam megkereszteltetni, azt mondtam a kórházi keresztelő mellett érvelve, hogy érzem, hogy meg kell tenni...

Most ő érzi, hogy nem várhatunk...

Erre igazán nem volt mit mondani.

Felhívtam hát Tibort, hiszen kétség nem fért hozzá, hogy csakis Mamikám városában, nagyon szűk családi körben tehetjük meg.

Tibor nagyon örült és éppen azt a dátumot határozta meg, ami nekünk is jó volt.

Tudtuk, hogy augusztus eleje (két hétvége) jöhet csak szóba, hiszen a Párom folyamatosan dolgozik hétvégente is, de azt a két hétvégét szabaddá tudja tenni - illetve egyet a kettőből.

Tibornak is éppen ez a kettő felelt meg...

Végül azért döntöttünk 08. 08. mellett, mert attól tartottunk, hogy halasztják a Balaton-átúszást és akkor 2-án tartják majd, amikor is a szüleim és a húgom dolgozni fog.

Ezt nem kockáztattuk, és így is lett.

Kialakult tehát a dátum:

2009. 08. 08.

A nap történéseit holnap leírom, de ma ennyi fért bele.

Még írni akarok gyorsan a 10. hétről, hiszen Aprónk növekszik, fejlődik a pocakomban és ezt a csodát meg kell örökíteni.

"Mondjad először te, keresztyén férfitestvérem:

Én VIÁ esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy IÉt, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotban, holtomig, vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen.

Mondjad te is, keresztyén nőtestvérem:

Én IÉ esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy VIÁt, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotban, holtomig, vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen."

Karcag, 2009. 08. 08.

Drága Mamikánk!!!

Mindent, de mindent köszönünk!

Csodálatos volt.

Egyetlen cérnaszálat könnyű elszakítani.

Kettőt összesodorva, már nehezebb.

De hármat összefonva... Az már szép munka!

Egyedül voltunk, könnyen sérülhettünk.

Ketten lettünk, összefonódott az életünk, ezt szentesítettük 2005. 11. 19-én.

Holnap pedig megkapjuk a fonat harmadik szálát!!!

HOLNAP!!!

A készülődésről annyit, hogy vásároltunk, Mamikám főz, megjött a Hugim, a szüleim is nemsokára itt lesznek.

A szülinap fontos, ezzel kellett volna kezdenem:

BOLDOG SZÜLINAPOT TÜNDI!

REMÉLEM JÓL SIKERÜL A NYARALÁS!

Kimentünk Papámhoz a temetőbe, szépen elrendeztük a virágokat.

Látogattunk rokonokat, de a java még hátravan...

Mindjárt itt a szombat!