Úgy terveztük, hogy én vezetek Pécsre, viszem magammal Anyósomat és Apósomat, akik Karácsony előtti Metro körútra készültek.

Ebből az lett, hogy 3! óra alvás után, reggel a Párom rám nézett és megkérdezte, hogy merek-e így vezetni, vagy vigyen el bennünket. Mert ilyen figyelmes! Inkább neki lesz kellemetlensége, de nem engedett végül elindulni.

Így ő berohant a munkahelyére, hogy mindent elintézzen, én visszaültem a gép elé, hogy az utolsó simításokkal végezzek.

Amikor elkészültem, berohantam a városba nyomtatni, fűzetni.

Mármint mentem - VOLNA - merthogy az ékszíj elszakadt, a kocsi pedig előbb akkumulátor hibát jelzett, majd egy csomópontban (miért is ne ott) leállt.

Telefon Kedvesemnek, Apósék maradtak őrködni, én gyalog folytattam az utamat és nyomtattam, amíg Életem párja megjavíttatta az autót, hogy mehessünk tovább.

A nyomtatót újra kellett éleszteni, a számítógép nem írt DVD-t, kaptam CD-ket, azt végül megírtuk és így indultunk el délután Pécsre.

Szemét Murphy mára a nyomomba szegődött. De az is lehet, hogy ez egy naaaaaagy lecke, hogy ne hagyjak már mindent az utolsó pillanatra.

A lecke emlékezetes marad, de hogy a hatás meddig tart, majd kiderül.

Végre kijelenthetem, hogy több éves jegelés után, ma leadtam a szakdolgozatom.

A történet, amiért alapvetően megbízható diákból képzésidőt duplázó lettem hosszú és fájdalmas.

Mentségemül szolgáljon, hogy a vizsgáimat mindig teljesítettem, alapvetően jó osztályzatokkal.

Voltak viszont okok, amiért először 1, majd két évre hátat fordítottam az egésznek.

A főiskolán annak idején két szakot végeztem párhuzamosan, ment is, semmi gondom nem volt.

De ez az egyetem?!?!?!?!

Valahogy rossz időpontban vágtam bele - a saját életem szempontjából...

Na mindegy, a dolgozat leadva, táskák helyett valódi túrazsákok éktelenkednek a szemeim alatt...

Apróval betöltöttük a 25. hetet, beléptünk a 26-ba, de erről most nem fogok írni, mert inkább segítek neki azzal, hogy gyorsan "leteszem aludni".

Jó éjt!!!