hogy az ember nem beszél.

Annak az embernek, aki a Világon az egyik legfontosabb személy a számára, pont neki nem.

Mert félti. Mert reggel nem mondhatja, mi az, ami bántja (amúgy sem lehet rajta segíteni), hiszen nem mehet a Párja úgy dolgozni, este pedig semmi pénzért nem venné el az álmát.

Mert ami fáj, már bevégeztetett, mert visszapörgetni az idő kerekét nem lehet.

Most ez a két hét, ami addig a napig hátravan, azt hiszem nehéz lesz. Minden nap, amikor még elmondhatom, hogy velem többet volt a Drágám, mint odaát.

Pontosan 17 hónapot és két hetet töltött velünk.

Hétfő óta minden nap ezzel a gondolattal kelek, este pedig ezzel fekszem.

De féltettem a Férjem. Nem említettem neki.

Tegnap este, a szokásos esti telefonhívásnál, amikor Nagymamámat hívtam, eszembe jutott, az első időben mennyit sírtam Neki.

Szinte beszélni sem tudtam.

Ő beszélt, én hallgattam.

Sokszor. Nagyon sokszor.

Aztán amikor hallgatni sem volt erőm, a Párom hívta fel.

Egy ideje már nevetünk is.

Aprónak jókedvű szülők, Dédi, család kell.

Igyekszünk ezt meg is adni Neki.

De most nehéz.

Majd összeszedem magam. Eddig is így volt, ezután is így lesz.

Ma beszéltünk Róla a Párommal.

Édesem addig kérdezett - és már annyira féltett - hogy végül elmondtam.

Jobb így. Beszélgettünk, emlékeztünk, de nem meri engedni, hogy olyan dolgokon rágódjak, amin nem lehet változtatni.

Ezt én is tudom. Ő is tudja. De időnként sajnos nem a józanész győz, hanem az érzelmek.

A fájdalom, a hiány.

Talán túl leszek rajta, mielőtt mások is észrevennék.

Nyilván nem a veszteségen jutunk túl, csak a megtorpanásokon, ami a következő légvételt akadályoznák.

Ma sírással, émelygéssel, hányással tűzdelt napon vagyok túl.