Ma az én Drágám Nagyszakácsiba ment, mert sajtósként kiküldetést teljesített.

Már hetek óta mondta, hogy megy, nagyon várta, ötletelt, hogy menjek vele...

Volt olyan stádiuma a beszélgetéseinknek, amikor hajlottam rá, aztán olyan is akadt, amikor józan ésszel felfogtam, hogy ott majd nem ülhetek le amikor akarok, nem teremthetek magamnak hideg innivalót hányinger ellen, és... a főzés bizony illatokkal jár, ami nekem mostanában inkább szagként jelenik meg.

Bocsi.

Szóval végül győzött a hányinger a kíváncsiság felett és itthon maradtam - jól tettem!

A betegleves ma is életet mentett, pakolásztam, porszívóztam, meg ilyenek. Amúgy meg elbújtam a hűvös szobában.

Kisember a legeleje óta nem kegyelmez.

Ha valami nem tetszik neki, akkor bizony "reklamál".

Ha nem figyelek, akkor bizony nekiáll csipkedni. Apró szúrós érzés.

Nem igazán kellemes, ezért inkább lefekszem olyankor.

Ma igen élénken felderengtek az emlékek, arról az időről, mikor Gabócánkat vártam.

Hasonló tünetek... De ezt már meséltem.

N barátnőm akkor már egy édes leányka anyukája volt és nagyokat vigyorgott felélénkült szaglásomon.

Ő akkor nosztalgiázott. Nekem lelkiismeret furdalásom volt, hogy a gondolataim nagy százalékát nem az köti le, hogy boldog vagyok, amiért a pocakomban lapul a kisbabám, hanem hogy merre lesz a következő WC, ahol majd hányni tudok...

Szóval bántott a dolog, N pedig vigyorgott.

Nem haragudtam, tényleg, hiszen együtt nevettünk, bár az én mosolyom nem egészen volt őszinte néha... mármint az éttermek mellett elhaladva...

Nem hittem, hogy ezen még valaha én is nosztalgiázni fogok.

De a Jóisten igen kreatív. Amint én kikászálódtam az első trimeszterből, N várt babát - azóta megszületett a kisfia is.

Ő is rosszul volt - természetesen.

Most, hogy agyonvárt Aprónk beköltözött, megint nyavalyás lettem.

Nehezen élem meg. De csak a kaja részét az életnek.

Amúgy boldog vagyok, csak ezt sajnos kevésszer írtam még le.

Örülök, próbálom elképzelni, hogy fog kinézni,  milyen lesz, ha megérkezik.

Várom, hogy nagy pocakkal tolassak, hogy érezzem, ahogy mozog.

Át akarom élni, ahogy szopizik, hiszen ez a legcsodálatosabb érzés a Világon!!!

Nem ömlengős sztártémának szánom, igazán.

Leírhatatlan.

Még egy megjegyzés, mielőtt befejezem mára: egy hét...

Jövő héten, pont szombaton lesz a nagy dobásunk, amire már egy ideje készülünk.

Ha megvolt, elmesélem részletesen.