A hívójel nem valami elmebeteg, második gyermekkorát élő dilis pocakos agyszüleménye, hanem konkrét funkcióval ellátott történet.

Igaz, eddig szerencsére senki nem írta, hogy hülye lennék, de lehet, hogy ez azért van, mert nem sokan tudnak még a blogól.

Nos, köszi a megértést, de most el is magyarázom, miért alakult így.

Hívőnek tartom magam, nem gondolkoztam még azon, hogy ezeket a dolgokat hogyan is lehet összeegyeztetni a hitemmel, mindenesetre tényeket fogok leírni. Mindenki vonja le magának a saját gondolatvilágának megfelelő következtetést.

Akivel az események történtek, ő a szivárványgyermek.

Más, mint a többiek, az általánosan fejlődő emberek.

Ez a másság nem látszik rajta. Gyönyörű kisfiú.

De az életét máshogy éli, mint mi.

Mást lát a világból, mint a körülötte élők.

Valahogy úgy magyarázták ezt nekem, mint ha leülnék egy szoba egyik sarkába és nem tudnék onnan felkelni.

Csak azt látnám, és olyan szögből, amit ültő helyem enged látni.

Ráadásul valami bábeli nyelvet használó környezetben lennék, amiből lehet, hogy néhanapján szavak eljutnak hozzám, de nem nagyon érteném milyen kifejezést miért és hogyan használnak.

Így aztán nehéz a boldogulás!!!

Nem könnyű az élete és (nem leszek álszent) a családjának sem könnyű vele élni.

De rengeteg szeretet van benne, igazán értékes kis ember.

És ott van a szivárvány.

A mindennapokat nem jegyeztem le eddig, így még megsaccolni sem tudom, mikor kezdődött a szenvedélye a szivárvány iránt.

Egy ideig mindig szivárványt rajzolt, ha nem feladatként vett nyomhagyó eszközt a kezébe.

Azután hímezte is papírra fonallal.

Egyszer pedig azzal állt édesanyja elé, hogy fessék át a kapujukat is szivárványosra.

Természetesen teljesítették a kérését.

Így lett a falunkban szivárványos kerítésű ház.

Különleges, mint a benne lakók.

De ebben a világban sok olyan dolog is helyet kap, amit vagy érteni, vagy egyáltalán érzékelni sem tudunk.

Angyal gyermekem pocakléte sem volt izgalmaktól mentes.

Az AFP vizsgálat után elmentünk 3D-s UH-ra, ahol megkérdeztük babánk nemét.

Az orvos azt mondta lány, így elkezdtük Annababának szólítani. A fiúknak (3 apró a családban) is „bemutattuk" a legújabb jövevényt.

B viszont közölte, hogy Annababa fiú.

Próbáltuk megmagyarázni neki, hogy az Anna név lánynév, ezért választottuk a babának, de ő nem tágított.

ANNABABA FIÚ.

Két héttel a szülés előtt (a 37. héten) újabb vizsgálat vált szükségessé. Az UH-n, a doki megkérdezte, hogy tudjuk-e a baba nemét.

Mondtam, hogy igen.

Erre ő:

"Hááát, nem is lehetne titkolni, olyan szépen látszanak a heréi."

Erre én:

"A lányom heréi???"

Nos, így derült ki, hogy B-nak igaza van.

Ekkor figyeltünk fel arra, hogy a két öccsénél is megmondta, hogy fiúk.

ÓÓÓ, biztos véletlen volt.

Nem meséltem, hogy van két macskánk (babára készülés óra szigorúan kinnlakók!).

Cseresznye, a lánycica sajnos még nem tudta kihordani egyetlen terhességét sem.

A legutóbbi alkalommal - már Gabócánk átköltözése után - megint kiscicákra készültünk, de a gyerekeknek nem szóltunk róla, hiszen mi van, ha nem tudnak megszületni újra?!?

Egyszer B megszólalt. Cseresznye pocakjában három kiscica van.

Megkérdeztük honnan tudja. Azt mondta, látja.

Sosem derült ki, hányan voltak...

Azt nem meséltem el, hogy miután elmondtuk B-nak, hogy mégis neki volt igaza, és tényleg fiú lesz Annababa, és így találnunk kell egy fiú nevet, azt válaszolta, hogy de ő akarja, hogy lány legyen.

Erre tényleg nem tudtam mit válaszolni.

Mondtam, hogy ez nem kérés kérdése.

De megígértem, hogy amint a baba megszületik, kibontom a pelusát és ő eldöntheti, hogy fiú-e, vagy lány.

Ebbe belenyugodott.

És akkor valami történt.

Pici fiúnk kórházból való hazatérése után ígéretemhez híven felvittem a szobánkba B kíséretében és kibontottam a pelust.

Gabó nem sírt, nem csinált semmi olyan dolgot, ami kellemetlen lehet a nagynak.

B mégis azt mondta:

"Nem tetszik nekem ez a kisbaba."

Majd sarkon fordult és elment.

Később mégis ragaszkodtak egymáshoz. B sokszor altatta a karjában, órákig tartva a siker után.

Most azt mondja, az édesanyja kislányt hord a szíve alatt. Mikor megkérdeztük honnan veszi, azt mondta, azért, mert hosszú a haja. Látja.

A szkeptikusokkal teljesen egyetértek. Biztosan belemagyarázzuk.

Könnyebb egy másmilyen gyermeket inkább különlegesnek látni.

De azért nem szóltunk nekik a babákról...

Sem arról, hogy beköltöztek, sem pedig arról, hányan vannak.

Az egész család kíváncsian várja, mikor szól.

A szivárvány pedig az én agyszüleményem.

Mert megpróbálok magyarázatot találni.

Láttam auráról készült fotót. (A férjem fotós és egyértelműen marhaságnak tartja ezeket).

De mégis.

Szivárvánnyal "rajzolják" le az ember állapotát.

Mi van, ha B látta, hogy a fiam szivárványa másmilyen?

Mi van, ha így tudta megmondani hány kiscica növekszik cseresznye pocakjában?

Mi van, ha tényleg tudja?

Mi van, ha belemagyarázzuk?

Tényleg nem tudom.

De az ember a megmagyarázhatatlant meg akarja érteni.

Ezért a hívójel, mert ezt biztosan nem bogozza ki.

Így nincs elszólás, mert nem tudhatja, kivel beszél az édesanyja.

De amúgy kerüljük is a témát.

Csak akkor beszélünk róla, ha elaludtak, vagy nincsenek a házban.

Mi vigyázunk és figyelünk.

Aztán kiderül szól-e valamit.

Mindenesetre hallottam egy olyan történetet, hogy egy nő a bankban várakozás közben unalmában elővette a táskájában rejtegetett csokit és elkezdte megenni.

Ekkor egy számára vadidegen Down-szindrómás kislány odalépett elé és megkérdezte:

„Eteted a gyerekedet?"

A nő csak a következő héten tudta meg, hogy babát vár, amikor csinált egy tesztet.

Én nem találkoztam a beültetés óta B-val.

Csak egyszer láttam, autóban ült.

De a beültetés napján igen.

Nálunk voltak, amikor hazaértünk.

Mivel nem mondtuk senkinek hova megyünk, nem tudhatta.

Amikor meglátott, megkérdezte:

„Akkor szülsz másik kisbabát?"

Azt válaszoltam, majd igen.

Nem magyarázom tovább.

Várunk.

Ha valakit elborzasztottam, bocsánat.

Nem hitében akartam megingatni senkit. Pláne, hogy én sem tudom, mit higgyek.

Mindenesetre ez az élet egy általunk nem ismert szelete.