Az úgy kezdődött, hogy anyukámhoz mentünk be koradélután a munkahelyére, így Zádi feltérképezhetett egy valódi tornaszobát (gyerekekkel, labdákkal éééés bordásfallal együtt).

Vicces volt látni a felsős gyerekeket, ahogy azonnal térdre rogynak és Zádival másznak szanaszét a tornaszobában...

Azonnal labdákat adtak a kezébe, ugráltak körülötte. Nagy volt a nyüzsgés és népszerűség.

A bordásfal pedig: nos Zümikém még olyan kicsi (ezt egyedül ő nem hiszi el), hogy a lábacskája egyszerűen rövid a bordásfal mászáshoz. Fizikailag képtelen a kis tappancsát egy fokkal feljebb tenni. De mégis megoldotta!!!

Felhúzta a térdét, feltérdelt, majd felállt és így haladt egyre magasabbra. Nyilván vigyáztunk rá. Anyum folyamatosan tartotta, nehogy hanyatt akarjon leugrani, de felfelé nem emelte, csak a hátát támasztotta. Hihetetlen volt. Szépen komótosan haladt egyre magasabbra.

Aztán amikor le akartuk szedni, egyszerűen nem akarta elengedni a bordásfalat! Úgy kellett lefejteni róla.

Nagy élmény, nagy tapasztalatok!!!

Gyümölcs fronton is nagyot léptünk előre. Vasárnap (még meg sem mertem említeni, mert azt hittem csak tévedésből ette meg - ráadásul éppen más dolog történt... ) szóval már evett egyszer almás-csirkehúsos bébiételt egy fél üveggel. Az étvágya nem volt még az igazi a dádhájádól, így annak a fél üvegnek úgy örültem, mint maki a kincsének...

Azóta nem erőltettem, de nagyon szeretném, ha lassan újra megbarátkozna a gyümölcsökkel. Fontos lenne nagyon.

Ma pedig uzsonnára almás-sütőtökös keveréket evett egy egész üveggel!!! Nagyon örülök, lassan mégis haladunk!

Kipróbáltam a hársfa teát is, pár napig most azt fog kapni, hátha jótékony hatással lesz rá(nk).

A harmadik fontos pedig, hogy megtanulta jelezni, ha szomjas.

Már anyuéknál is úgy tűnt mintha, de akkor még csak véletlennek tulajdonítottam.

Itthon viszont egyértelművé vált, hogy szándékos, tovább megyek: TUDATOS volt.

Zádi elkezd cuppogni, ha szomjas!!!

Olyan tündéri!!! Nagyon büszke vagyok rá!

Alakulnak a dolgok az utazás körül is. Szomorú, fájdalmas út lesz.

Mégis szükségünk van rá. Az egész családnak.

Bár lenne eszközöm üzenni oda, ahonnan nem üzennek vissza!

Annyi mindent kellene tudatnom!

De a lényeg, hogy nagyon szeretem őket.

Azokat, akikért Mindenszentekkor egy-egy gyertyát gyújtok majd. Olyankor szépen világít a nyugalom kertje. De bennem mindig ott ég a láng. Viszem magamban, ott a szél sem fújja el!

Itt találtam: http://konyvespolc.blogter.hu/tag/hazikonyvtar

Még régen akadtam ezekre a képekre. Nagyon tetszenek.

Valami ilyesmi kellene talán nekünk is. Hihetetlen mennyiségű könyvnek lenne így meg a helye.

A jó és a rossz dolgok olyan furcsa egyveleget alkotva követik egymást az életben, hogy valóságos legyen minden...

Keserű készülődést folytatunk egy utazásra, amit semmiképpen sem mulasztanánk el. Végtisztességet adni, méltón elbúcsúzni.

De az élet utat tör a szomorúságban.

Zádi ma először ült egy bevásárló kocsi lehajtható "táska" részén. Nagyon élvezte. NEm is volt nyöszörgés, hogy miért áll a kocsi!!! Kiélvezte minden percét.

A rossz hír, hogy a doki megállapította, hogy hörghurutja van...

Ma kapott életében először antibiotikumot - amit a magam részéről nagyon utálok, de a doki meggyőzött. Akár egy hónapig is húzhatnánk ha csak köptetőt kapna és akkor is a végén antibiotikum kellene... Így aztán belementem normaflore-ral felszerelkezve.

Köptetőt is cserélnünk kellett, mert nem passzolt az antibiotikummal az előző...

Most megint ott tartok, hogy folyton az órát lesem, mert időre kell gyógyszerezni.

Reggel köptető, tantum verde.

Délben tantum verde, majd délután 3-4 körül újra köptető.

Valamikorra ki kell jelölnöm az antibiotikum beadását is, mert 2 órának el kell telnie a köptető beadása előtt, vagy után.

Ezen kívül a normaflore-t is be kell adni még.

Kell C vitamint, este D vitamint, szóval van elfoglaltság...

De mégis van jó hír, mert Zümikém egyáltalán nem levert, bár alvás közben fel- felsír és nem mehetek el mellőle (kezdődő szeparációs szorongásnak nézem az ügyet...).

Szóval annyira energikus (már az étvágya is visszajött), hogy este szépen elkezdett felfelé mászni a lépcsőn...

Igen, pakolgatta egymás után a kezeit és lábait.

Össze-vissza pusziltuk nyilván...

A nagy esti pancsolást még a szobában oldottuk meg, de a könyveket letakartuk előre...

Természetesen minden úszott.

Zádi kiélvezi az életet! Bizony ám!

az ezer arcú.

Ezt már Gabóca átköltözése megtanította velem.

Mert ugye vannak IDŐK...

Amit a párom nélkül töltöttem, amit már vele Gabó előtt töltöttünk együtt, amit Gabóval, azután jött az AZUTÁN...

Eljött az ikrekre várva idő, majd a ZÁDIRA VÁRVA és most tartunk a ZÁDI időnél.

Tegnap reggelig volt egy idő keresztapámmal és most majd meg kell tanulnunk a következő időt nélküle tölteni...

Minden időben más jelentette és jelenti a boldogságot.

Tegnap reggel, amikor megtudtam mi történt - egyszerűen tünékeny alakot öltött és el sem tudtam képzelni, hogy mostanában szembe jöjjön velem...

Azután boldoggá tett a tudat, hogy amit tudok segíteni azonnal elindulunk és velük lehetünk. Keresztanyámmal és mamikámmal.

Ez a boldogság ma egy rövid időre hazugnak bizonyult és csak később módosult. Most egyáltalán annak örülök, hogy ott lehetek/lehetünk a temetésen...

Milyen abszurd is a boldogság.

És milyen apró dolgokon múlik.

De amikor úgy tűnik, hogy ami fontos végleg elillan, mégis kapaszkodunk, és már egy apró kapocs is örömmel tölt el.

Örülök, hogy el tudok tőle búcsúzni.

A nap pedig reggel felkelt.

Zádi nem bánja a fekete ruhámat hála Istennek, de megrémült, amikor sírni látott.

Az ember nyilván összeszedi magát ilyenkor.

Játszunk, nevetünk, miközben az eszem valahol egészen máshol jár...

És mégis.

Az élet boldogságot szül.

Zádi ma felmászott a számára barikádnak összetolt üléskockára. Ennyit a biztonságot nyújtó fészkéről... Kimászik belőle. Ez persze csoda. Még nincs 8 hónapos és nemhogy mászik, áll, sétál a bútorokba kapaszkodva, már fel is mászik rájuk.

Anyósom megtanította neki, hogy ha a szája elé teszi az ujjait és hozzá érintgeti őket, miközben Zádi hangot ad, az olyan lesz, mint az indiánok csatakiáltása.

Egész délután gyakoroltattuk - hülye felnőttek miken élvezkednek?!?

A harmadik kiscsodánk pedig, a PANCSOLÁS!!!

Ül a vízben és teljes átéléssel pancsol. Boldog közben. BOLDOG. Az ő boldogsága feltétel nélküli, nem rejtőzik mögötte fájdalom, veszteség, megalkuvás... A boldogsága még tiszta.

Örül a víznek, a játékoknak.

(A szoba pedig konkrétan úszik a vízben... Ma kiérdemelte ezentúlra a nagykádas fürdést...)

... A veszteség mindig tanít.

Túlélni, lélegezni, átértékelni, emlékezni, szeretni, megbecsülni, összetartani, érinteni, szorítani... imádkozni...

Ez nagy lecke volt számomra Gabó mellett.

Imádkozni, hogy csak ne legyen semmi baja...

Kérni, hogy ne legyen nagy baja...

Imádkozni, hogy ne legyen visszafordíthatatlan baja...

Imádkozni, hogy ne kelljen elveszítenünk...

Imádkozni, hogy ne fájjon neki...

Imádkozni, hogy "legyen meg a te akaratod"...

Tanulunk.

Minden veszteséggel más minőségű boldogságot.