nagyon-nagyon nehéz szívvel búcsúzunk dédikétől.

Mindig nehéz itthonról haza menni.

Olyan jó nekünk itt.

Szeretjük ezt a házat, a kertet, a lakóit... még a szomszédokat is.

Közel laknak Zádi keresztszülei, az én keresztszüleim, mamikám barátai, akiket mi is nagyon szeretünk.

Ha csak pár napra jövünk is, repül velünk Berci a Toyotánk.

Most, hogy pakolászunk, szeretnénk megfogni az időt és valahogy itt ragadni.

Maradni, maradni...

De menni kell.

Holnap reggel már otthon leszünk. 

de akkor még azt hittem, hogy csak véletlen.

A mi drága Aprónk bizony ÜL!

Egyre hosszabban, egyre biztosabban.

Nagyon ügyes!

Sajnos még mindig náthás, folyik az orra, köhög is, de már szépen felszakadt neki.

Úgy volt, hogy ma meglátogatnak minket a keresztszülei és a kereszttesója, de sajnos a mi leendő keresztlánykánk is megbetegedett, így mégsem jöttek, csak (J) keresztapu és egy rokon voltak a küldöttség.

Zádi kapott tőlük Thomas-t, ami zenél, villog és még betűket is lehet beletenni, Nagyon tetszik neki.

Jó volt, hogy legalább J keresztapu ideért, picikénk annyira örült neki!

Az este rosszul indult. Zádi sikoltozott, egyértelműen fájt neki. Még sosem sírt fürdés közben, ma viszont lilára sírta a fejét szegénykém.

Végül adtam neki panadolt, mert egyértelműen fájdalmai voltak. Kb. negyed óra múlva hatott és újra ami mosolygós csodababánk viháncolt közöttünk.

Nagyon sajnálom olyankor, amikor fáj valami neki.

Szeretném megkímélni az élet minden fájdalmától. Fizikaitól és lelkitől egyaránt...

(Tudom, hogy nem tenném jól, még ha megtehetném sem lenne szabad... de akkor is...)

Most este pedig az én drága férjem lepett meg egy olyan ajándék előkészítésével, ami nagyon-nagyon régen vágytam már.

AZ ÉN FÉRJEM!!!

De jó lesz nekem!

Sőt!

Már most jó!!!