Ma Gabó névnapja van.

Kimentünk hozzá együtt a nyugalom kertjébe.

Megható volt. Együtt mindkét gyermekem...

Sírós napunk volt.

Zádi érezhet valamit, mert egész éjjel, majd egész délelőtt és éppen most is sír...

Megyek is. 

Mert a gyökerek fontosak.

Arról már írtam korábban, hogy nagyon-nagyon NAGYON fontos nekem Karcag.

Ott él a Nagymamám. Onnan származnak a szüleim.

Az összes családi hagyományunk onnan ered.

Anyukám úgy főz, ahogy ott főznek.

Így tanultam én is főzni.

Megesik, hogy felhívom Őt, vagy Mamikámat, hogy mondják el, hogyan is érjem ezt vagy azt az ízt.

De hol is vagyok én még tőlük!!!

Néhányan tudjátok, hogy a Húgom gyermekként nagyon beteg volt.

Ezt most itt nem részletezem, mert nem tudom, mennyit árulna el Ő ebből, de a lényeg, hogy mivel mindkét szülőnkre szüksége volt, így én egy időre Mamikámékhoz kerültem.

Morbidnak tűnhet, hogy ezt írom, de fantasztikus időt töltöttünk együtt.

Igen, a családi bajok megvoltak.

Igen, kényszer szülte ezt a megoldást, mégis nekem maga volt a csoda.

Mindig is mamás voltam. Már babaként a nyakába fúrtam az arcom. Imádtam a "mamaszagot".

Megvoltak a szertartásaink. Például minden reggel elmentünk az egyetlen tízemeletes aljában lévő ABC-hez és vettünk kakaós csigát.

(Nem ezt a leveles őrületet, amit most lehet kapni, hanem a régi típusú kelt tésztás finomságot, amiből nem spórolták ki a kakaót.)

Elsétáltunk az óvodámig.

Néha bemehettem a munkahelyére, ahol össze voltak nyitva az irodák. Egy hosszú folyosó, ahonnan külön szobák nyíltak, de a szobák falában beépített szekrények voltak, amiknek nem volt hátsó fala, hogy a két szomszédos irodában ki tudják venni ugyanazokat az iratokat.

Mennyit bújócskáztam ott!!!

Kaptam írógépet is, hogy "dolgozhassak". Ilyenkor X-eket nyomogatva barlangokat rajzoltam.

Nagy kertje volt a Kutató intézetnek, ahol Mamikám dolgozott.

Meg sem tudtam számolni, hány féle fenyő nőtt ott.

Egyszer elkezdtem érdekes tobozokat gyűjteni, aztán majdnem frászt kaptam, mert nem tudtam lemosni a kezemről a fenyőgyantát...

Még ma is utálom, ha gyantás lesz a kezem.

Szóval millió és egy emlékem van onnan.

Nem véletlen az elszakíthatatlanná vált kötelék.

Mamikám és Karcag a vérembe épült.

Nagyon büszke vagyok a oda vonatkozó történetekre is.

Így Zádor vitéz története is hozzám, hozzánk tartozik.

Zádor vitézről nevezték el azt a hidat, ami mostanra a szántóföldön áll, nincs víz a közelében.

Ez a híd úgy néz ki, mint az a bizonyos kilenc lyukú, igaz, csak öt lyukkal büszkélkedhet.

Karcagon van Zádor út, Zádor Panzió és megannyi emlékeztetője a büszkeségnek.

Gabó már megszületett, mikor megtudtam, hogy ez egy ma is létező férfinév.

Fonyódligeten voltunk a táborban szokás szerint nyáron, amikor egy karcagi csoport érkezett és ott volt egy kisfiú, akit így hívtak.

Azonnal beleszerettem. Mármint a névbe.

El is határoztam, ha megadatik, hogy még fiúnk szülessen, akkor így fogják hívni.

Így lett Zádi Zádor.

Igen, volt már, aki megkérdezte tőlünk, hogy a Gábor-Zádor nevek hangzásának hasonlósága miatt döntöttünk-e így, de tényleg nem ez motivált minket.

Én Karcaghoz tartozom.

A szokásaimmal, a múltammal és remélem a jövőmmel is.

Zádor pedig egy újabb kapocs.

Születése óta különben gyűlnek a becenevei is.

Az általunk használt Kistücsök, Pocok, Szuszmák, Szuszu neveken túl a valódi keresztnevét is felhasználva kapta a Záporka és a Zászlócska neveket...

Mellesleg a névválasztás után derült ki, hogy a névnapja éppen a házasságunk megáldásának napjára esik: augusztus 8-ára.

Ez külön kincs a számunkra.

Zádor ma megkapta élete első csomagját Drága Keresztanyáméktól.

A postás döbbenten hozta ki, mert nem tudta, hogy ilyen nevű lakik nálunk.

Amikor Anyósom kivitte a kapuba legkisebb unokáját, akkor állt össze a kép, hogy Ő lehet az. 

Kapott két tündéri zoknit és még képeslapot is.

Ma nagyon jó napunk volt! 

volt, de számunkra határtalan boldogság...

Kicsi Kincsem ma reggel, miközben Apuja pelusozta a bal oldalára fordult.

Azt már észrevettük, hogy a fejecskéjét hátrafeszíti, hogy megnézze, ami a feje fölött van. Néha ilyenkor a lábacskáját is mozdította, de még nem sikerült elfordulnia.

Ma reggelig.

Most viszont éppen akkor lendítette a lábát, amikor ezzel rásegített a mozdulatra.

Tudjuk, hogy teljes véletlen volt. Azt is, hogy még nem válik gyakorlattá, de mégis nagy öröm volt ez nekünk.

Gabónak a legalapvetőbb, amúgy legösztönösebb mozdulatokat is tanítanunk kellett.

Most pedig csodaként éljük meg az újításokat.

Köszönöm Istenem!!!